2006. október 25. 18:56 - Szöveg: Durucz Dávid

2006 őszén két kerek évforduló kapcsán két, sorsfordító történelmi eseményre emlékezik a (film)világ: ’56 fél évszázada, 9/11 pedig öt éve változtatta meg végleg milliók életét. Olyan témák ezek, amelyekhez csak a legbátrabb filmkészítők mernek hozzányúlni. Csapdák tucatjait rejtik ezek a toposzok, a gyűlölködéstől a szentimentalizmuson át egész a heroizmusig, útba ejtve a hozzá nem értés sötét és mély kátyúit. Mégis, mindkét "rettegett" alapanyagból sikerült épkézláb, objektív, tiszteletteli mozikat alkotni.

1956 és 2001. szeptember 11. között talán a legszembetűnőbb filmes párhuzam az, hogy mind a magyar, mind az amerikai filmtermésben találkozhatunk kéz a kézben járó "dokufilmes előkép-játékfilmes feldolgozás" párosokkal. A Discovery "The Flight that Fought Back" című dokumentumát Paul Greengrass "dolgozta át", lelkiismeretesen, precízen, szinte képkockáról képkockára megfeleltetve fikciós moziját az eredetinek. Magyar "testvérkééik", A szabadság vihara, és az általa inspirált Szabadság, szerelem (ezeket a társproducerük, Andy Vajna személye köti össze) már sokkal lazább kapcsolatot ápolnak egymással. Köszönhető ez nem utolsó sorban annak, hogy a dokumentumfilm nem magyar, hanem éppen amerikai filmesek keze munkáját dícséri. Még jelentősebb különbség a feldolgozás mértékét tekintve ötlik szemünkbe: A szabadság vihara valójában csupán ugródeszkaként szolgált a Szabadság, szerelem megalkotásához; ez a doku kínálta ezüsttálcán, szép nemzetiszín szalaggal átkötve (QT szavaival élve) "minden idők legjobb el nem mesélt történetét" a játékfilm számára.

De hiába a remek, valóban remek élet írta sztori, a bátor filmeseknek még így is bőven volt veszítenivalójuk. Legkevesebb talán a Szabadság, szerelem akciójeleneteiért felelős Vic Armstrongnak. Hisz lássuk be, egy profi szakembernek nem jelenthettek gondot a film mozgalmasabb szcénái: egy T34-es tank mindig, mindenhol ugyanúgy tüzel; akár 56-os filmet készít az emberfia, akár nem. Számára tét nélküli volt tehát a forgatás, és ennek megfelelően nem is hibázott. Magyar filmben ritkán látható, tökéletesen kivitelezett csatajeleneteket kapunk a pénzünkért.

Nagy felelősség a forgatókönyvírók és a magyar rendezőnő vállaira nehezedett. Joe Eszterhas, idegenbe szakadt hazánkfia olyan történettel kellett megbirkózzon (magyar segítőivel karöltve), ami három, egyenként is veszélyes filmes zsánert hoz össze: ezek a történelmi film, a szerelmesfilm és a sportfilm. Ezeket a sztorirétegeket kellett neki úgy egymásra pakolni, egybedolgozni, emészthető masszává gyúrni, hogy a lényeg, a fő mondanivaló ne vesszék el a sok-sok apró történet sűrűjében. Feladatát vérbeli amerikai, sőt, hollywoodi módon oldotta meg. Hogy ez jó-e, vagy rossz? Rossznak nem rossz, csak furcsa. Történelmi közönségfilm készítésében gyakorlatilag komoly hagyományok nélküli a magyar mozi, a hollywoodi filmgyártás ellenben tökélyre emelte ezt a filmes félzsánert. Logikus lépés volt tehát a könyv megírására ezt a tapasztalt szakembert felkérni. Amit pedig a magyar kollégái az Eszterhas által papírra álmodott vázlatos szüzséből csináltak, profi, de idegen. Igen, talán ez a legjobb kifejezés: nekünk még szokni kell ezt a fajta történetmesélést.


Aztán jön a még nagyobb, még fontosabb kérdés: mit tud a mi Goda Krisztánk ebből a korrekt szkriptből kihozni? A Csak szex... című sikerfilm rendezőnője ügyesen kerülte el a fentebb említett csapdák legtöbbjét, egyet kivéve. Arctalan, személytelen gonoszt fabrikált a szovjetekből; egységes, könnyedén gyűlölhető masszát. Hiányzik, nagyon hiányzik az a jelenet, ami például a Zongoristát is teljessé teszi: az elnyomó gonosz hatalomnak legalább egy, elszigetelt képviselőjének lelkében felülkerekedik az ember a kegyetlen katonán. Ez persze még bőven megbocsátható, hisz ebben a sokfelé ágazó történetben valahová mégis el kellett helyezni a főbb dramaturgiai súlypontokat; és ha még szimpatikus orosz katonákat és az ő minidrámáikat is belezsúfolják az alkotók a történetbe, egyszerűen nem marad tér a magyar hősöknek. Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy egy alig fél perces, szöveg nélküli jelenlét erejéig láthatunk a magyarokkal szimpatizáló (évek óta országunkban élő), tankokról mosolyogva integető szovjet katonákat, de ez a kis kitérő az alapkoncepcióból nem sikerült eléggé markánsra.

Ami már sokkal problémásabb, az az, ahogy a szovjet vízilabda-válogatott tagjait (akiket nagyrészt a MI olimpiai bajnokaink "alakítanak") ábrázolja a film. Éppen az inspirációt adó A szabadság vihara teszi egyértelművé, hogy "a szovjetek tényleg barbárok voltak, mindenhol máshol, de a vízben nem". Erre fittyet hányva Godáék megelégszenek azzal, hogy a jenki tinivígjátékok antipatikus ellenfél-csapatainak szintjére süllyesszék a rivális pólósok jellemrajzát. Pedig bőven elég lett volna, ha csak arra hívták volna fel a figyelmet, hogy az Olimpiát megelőző utolsó meccset egész egyszerűen elcsalták a szovjet "elvtársak" javára. Már ennyi elég ahhoz, hogy filmünk hősei áhítsák a revánsot - és kész is az egyik részdráma.


És ha már a vízilabdánál tartunk: a meccsjeleneteken nagyon meglátszik a főszereplők hónapokig tartó, lelkiismeretes gyakorlása, a szakemberek értő segítsége, és az ezért felelős operatőr felkészültsége. Bánatra az adhat csak okot, hogy a meccsek igen rövidre, összefoglaló-szerűre sikeredtek, mintha a direktornő túl szabad kezet adott volna a vágóollóval hadonászó kollégáknak... Még egy apró részlet, kifejezetten sportbarátok figyelmébe ajánlva: aki látta, élőben, vagy később, felvételről a meccset, vagy csak olvasott róla a Népsportban, az tökéletesen tudja, hogy a filmbeli pólómérkőzés köszönőviszonyban sincs az eredeti meccsel; találkozási pontok csak a végeredmény és a pontosan rekonstruált "legendás" pofon. Rejtély, miért kellett a büntetőből szerzett gólok számát kettőről egyre redukálni, és azt is más időpontra rakni, mint amikor valójában esett. Az már sokkal érthetőbb, miért nem teszi egyértelműbbé a film azt a nem elhanyagolható tényt, hogy a sporik ezúttal (ki ítélné el őket ezért, az adott világpolitikai helyzetet figyelembe véve?) jól láthatóan nekünk fújtak.

Ami a budapesti események ábrázolását illeti, ebben remekül teljesít a mi Krisztánk. Finoman, érzékkel kezelte az embereket és a helyszíneket, átélhető, megható drámákat varázsolt elénk. Olyan '56-os filmet forgatott, amit bátran használhatnak illusztráció gyanánt gimnáziumi történelemtanárok. Szép, igazán szabad és igazán szerelmes mozi, nagy, epikus mű és mégis részletgazdag. Azért a kis "bakiért" pedig nem lehet őrá haragudni, hogy némi kiszámíthatósággal fékezi pár helyütt az amúgy sodró lendületű történetet. Ezalatt azt kell érteni, hogy akit sokáig, hosszan kitartva mutat a kamera (általában jelentéktelen mellékszereplő vagy statiszta), azt bezony le fogják lőni...


Hogy igazán jó és hiteles film lett a Szabadság, szerelem, ahhoz nagyon kellettek a magyar színjátszás nagy öregjei és feltörekvő ifjú tehetségei is. Jordán Tamás, Haumann Péter és Bánsági Ildikó ismét példásan visszafogott, rutinos és mégis életteli alakításokat nyújtanak, amivel masszívan tartják a főszereplő páros által néhol meggyengített film-építményt. Fenyő Iván a kisebbik probléma. Játéka többnyire példásan átgondolt, energikus és szerethető; ám egyszer-másszor "lemerevedik" az arca, és nem is a mozgókép ritmusára dolgozik a mimikájával, hanem csak úgy magának. Dobó Kata viszont... abban a tekintetben semmit sem változott a (máig nézőszám-rekorder) A miniszter félrelép óta, hogy nagyobb szerepre (főszerepre meg pláne) nincs elég színészi "muníciója". Egyszerűen kevés. Amikor meg nem kevés, akkor sok. Ezt legjobban akkor lehet tetten érni, amikor a ripacséria határát súrolva skandálja ő is a tömeg által harsogott jelszavakat.

Ellenben a többi fiatal, így a szerelmespárt játszó Huszár Zsolt és Szávai Viktória jelenléte a vásznon hihetetlenül erőteljes; kész, kiforrott színészeket mutat. Még fogunk róluk hallani! Ahogy természetesen Csányi Sándorról is, aki élete formáját "úszva" bebizonyította, hogy nem véletlenül ő a mai magyar film legfoglalkoztatottabb ifjú színésze. A mozi humoros momentumainak nagy részét neki köszönhetjük, mint ahogy a legsúlyosabb állítások is az ő száját hagyják el. És egyik téren sem vall szégyent. Akiről pedig nem szabad semmiképp megfeledkezni, az Gesztesi Károly. Élményszámba megy minden vásznon töltött perce; sokak számára most végleg kiderül, hogy ő igenis színész, őt igenis komolyan kell venni, számolni kell vele. És ez üzenet rendezőinknek is: sok-sok Gesztesi-filmet akarunk!

Persze, hiába a remek színészi alakítások és az érzékeny rendezői munka: egy ilyen filmet nehéz jól befejezni. Happy end nem létezhet, de a tragikum explicit ábrázolása is idegennek, durvának hatna ennek a mozinak a végén. Így Godáék fogták, és ahol még a jó ízlés határain belül lehetett, elvágták a filmet; és egy gyönyörű Márai-idézettel zárták le a Szabadság, szerelmet. Méltó befejezés, mint ahogy a film is méltó megemlékezés, tiszteletteli főhajtás ’56 hősei, mártírjai előtt. Köszönjük!